a poem for you, my love.[L]

Hiányzol...

Féléve már annak, hogy elveszítettelek,

De az érzés nem múlik, ugyanúgy szeretlek.

Imádtam, hogy mindig jó választ akartál adni,

S hogy örökké velem akartál maradni.

Szerettem, hogy becézgettél,

Hogy karjaidból alig engedtél,

Hogy te voltál életem értelme,

S hogy én a tiéd, egy életre.

Kicsim, rajongok a szemeidért,

S azért az édes hangodért.

Mindenem a tiéd, bármit megadnék egy csókodért,

Csak szeress úgy, mint most mást, szeress úgy, mint rég!

Imádtam, hogy szívem hevesebben vert, mikor veled voltam,

S lelassult, mikor épp csak egy csókot loptam.

Sosem feledem a veled töltött napokat,

Az emlék nem halványul, de nem találok szavakat,

Hogy elmondjam, hány átvirrasztott éjszakán vagyok túl nélküled,

S hogy ez mennyire fura...szédület.

Kicsim, ezer csók nem elég, hogy érezd,

Amit én érzek, s most képzeld,

Nem ismerek szót mi kifejezi,

Mennyire sajnálom, s nem értem, de ezt talán senki,

Hogy miért tettem ezt veled, a kincsemmel,

Az életemmel, az egészem mindkét felével.

Hiányzol, mint ahogy még semmi nem hiányzott,

S tudom, neked nem számít ez a lány, ki már túl sokat hibázott.

Szerintem nem hat meg egy vers téged, de kérlek,

Gondold át, hogy régen te, s most én mit érzek!

SzeretleK [LL]

Három olyan éjszaka után fogalmazódott meg bennem ez a pár sor, amiken körülbelül összesen 15 percet aludtam...

Fáj..

Im alone, so alone /but its not true/

Az óráinknak vége van, s lassan elindult a villamos. Körülöttem sok diák, rengeteg ismerős. Nagy a moraj, nem vesznek észre. Kintről, a nyitott ablakon keresztül, hűs szellő fúj be, megnyugtat. A jármű nyikorogva megáll, s barátnőm lép fel a villamosra, szememből az utolsó könnycseppet törlöm ki, miközben ő magáról mesél. Nem vette észre, hála az égnek. Nem figyelek rá, mást hallgatok, most más érdekel. Figyelem ahogy a domb tetején egy magányos virágszál, ki tegnap még büszkén virított, ma lekonyul szomorúan, magamra emlékeztet. De én csak figyelem a többi eseményt, ami körülvesz. Felnézek az égre, kék, akár az óceán, csodálatos, megfürödnék benne, a gondolatra elmosolyodtam. Újabb nyikorgást hallok, s lassan megáll a villamos, az ajtók ellenállva, de kinyílnak a parancsra. Én leszaladok, és szinte repülve a szélben folytatom utamat. Előttem mindenféle emberek, mosolyogva, nevetve. Itt egy fiú, aranyos, én rá mosolygok, s ő szinte szörnyülködve fogadja gesztusom. Tovább szállok a szélben, s beérek megszokott helyemre. Ott leülök, s körülöttem majd' ezer ember, mégis egyedül vagyok. Kérdések áramlata próbál megfullasztani, de én kilépek, s hazaindulok. A busz vezetőnek köszönök mosolyogva, egyszerűen közli velem, hogy haladjak tovább. Leülök az első üres ülésre, fülemben egy ismerős dallam mozog, valami megnyugtató, mégis felzaklat. Mikor hazaérek, édesanyámnak köszönök, s ő csak kiabál, de én nem hallom, nem akarom hallani. Az ágyamra ülök le, felhúzom a lábam, s hallgatom a hangokat. Kint tücsök ciripel, s a Hold énekli altatóját a szerelmének, a Napnak. Hallom a dalt, csodálatos, de én nem vagyok tőle álmos, nem alszom, ma éjjel nem. Ülök s gondolkodom, az ablakomon bámulok kifelé, s látom, az Ezüst Herceg betakarta már kedvesét fényével. Csörög a telefon, egy kedves, lágy hang szól bele, mikor felveszem. A fiúra kedvesen köszönök rá, úgy érzem boldog leszek, a vérem pezseg az izgalomtól, de ő nem kedves, nem ölel át hangjával. 

S most érzem... egyedül vagyok...tényleg egyedül.